Azoknak, akiknek a nyaralás arról szól, hogy szikrázó napsütésben
bámulnak ki a fejükből, megmártóznak a felfújt medencében, majd visszatérnek az
édes semmittevéshez miközben a szép lányok elejtik ördögbotjukat.
Este is ugyanaz, csak kicsit hangosabban szól az egész napi ritmus, és mintha a
színpadon is többen lennének. Tényleg chill out, a szó legmélyebb és
legnemesebb értelmében.
Tényleg ennyirehülyék vagyunk? Minden, ami valamelyest
pozitív ebben a húgyszagú fővárosban (lsd: belvárosi éjszakai élet, West-Balkán
(I-II-III), Kultiplex, Sziget, Gödör stb) szét kell baszni? A XI. kerületben is
baromság volt az egész csendrendelet, de ott lehetett mondani, hogy bocsi, sok
a nyugdíjas, de itt, a VI. kerültben? Hol? Szegény századfordulós kávéházi
élet, szegény főváros, szegény turisták, szegény itt lakók, szegény mi! Én
bízom a magyar találékonyságban és kiskulccsal, kopogtatással vagy, ahogy a XI.
kerületben is megoldották: „Tessék fiam itt a telefonszám, ha este tíz után
jössz csak hívj fel és beengedlek", de lesz ezután is éjszakai élet. Krúdy is ezt
kívánja, hallom az égi hangot, a velős csont és a kanál koccanását, „Ne
félj fiam!".
Hátul, a raktárban pakolgatom a csöveket, szerencsére jó
sokat hozott az árubeszerző, így gyorsan el fog telni a délelőtt. A kis csövet
dugom a nagyba, a nagyot pedig a még nagyobba. Egyszerű ez. Társaságom megértő
és csendes, konvektorok és mosogatók. Épp kezemben egy öt méteres igen nehéz,
narancssárga színben pompázó pvc cső, amikor betoppan egy leginkább egy szóval
jellemezgető férfi: alkoholista. Szájában cigarettával megáll az ajtóban. Majd
egyet előre lép, egyet hátra. Egyet előre, egyet hátra. Nézem, néz. Ismét egyet
előre, egyet hátra.
Itt dolgoztam huszonegy évig. Ebben a helységben dolgoztam.
Mondja ezt anélkül, hogy a cigarettájával bármit is csinált volna.
Az hosszú idő, jegyzem meg köszönés nélkül, mert ugye
amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Topogása nem múlik. Parkinsonra gyanakszom,
de annak felettébb gyanús. Csak előre lépegetne, hátra nem.
Sofőr voltam. Huszonegy évig.
Nem semmi. Mit mondhatnék? Topogjak én is egyet előre, egyet hátra feleletként?
Itt dolgoztam huszonegy évig, de úgy látom, hogy nincs már
meg a budi.
A főhős érzékeny, kiszolgáltatott, drogfüggő művész
természetesen lecsúszik, egyre mélyebben benne van abban a nagy barna izében,
amit egyszerűen csak szarnak hívnak. A barátnő, kiadó, család lelép (vessző helyett behelyettesíthető az „és/vagy"), itt a vég, my only friend, the end, de a lejtő legalján elkészíti élete művét, leáll a drogról, jön a szerelem és szépen lassan
minden megoldódik. Letdöszánsájnin. Vagy nem: a főhős tovább folytatja a
drogokat, elbukik és meghal. R. I. P. Láttunk már ilyen filmet? Jaj, de még
mennyit. Nos, a Berlin Calling sztorija sem több, sem kevesebb ennél, ezért akár
azt is írhatnám, hogy egy kis kalapnyi katicabogarat nem ér, de nem. Joggal
tehető fel tehát a kérdés, miért? És a válasz, mily meglepő: nem tudom.
Fogalmam sincs, hogy miért érzem azt, hogy ez a film valamit is adott a már
végletekig kimerített drogos művész sablonkatyvaszhoz. Talán a főszereplő
karizmája (Paul Kalkbrenner zseniális), talán a nagyon jól felépített zenei aláfestés (mely zene nemcsak „aláfestő",
tehát nemcsak másodlagos szerepként jelenik meg a film eszköztárában), talán a
reálisan megfestett berlini parti élet, talán a rehabilitációs centrum
szürreális világa... és talán ez így mind együtt. A válasz: nem tudom, viszont mindenkinek ajánlom a filmet, a zenét, so zusammen.
Munkám se nem felelősségteljes, se nem izgalmas. Amolyan
igazi nyári. Diákmeló egy szerelvényboltban. Előttem a fehér papírlap, rajta a
táblázat. Ránézek, azt mondja, hogy szűkítő, réz, 1"nincs ilyen, 344 forint s ha lenne sem ennyibe kerülne, én megkeresem
a polcon azt, hogy szűkítő, réz, 1" és ráírom, hogy 344 forint. Nem nehéz, sőt, viszont annál unalmasabb ez nyolc, kilenc órán keresztül. Kreativitásomat csak az eszközök szintjén élhetem ki: használhatok e
célból kék, sőt mi több fekete filctollat, lehetek vagány és laza XXI. századi
boltos fiú árazó-géppel a kezemben vagy egyszerű, puritán, nyakas kálvinista,
már ha csak sima, hagyományos toll - fehércímke kombinációval tudatom a
vevőkörrel, hogy az 1"-os, réz szűkítő, az bizony 344 forint.
A vevőkkel nem foglalkozom. A vevőkkel az eladók
foglalkoznak, akik egyrészt ismerik és értik e speciális termékvilágot (mi a
here az a karmantyú?), másrészt hosszú idők folyamán megismerték és megértették
a vevők sajátságos univerzumát is. A vevők többnyire ugyanis, pocakos, nagy
bajszú, kezeslábas - tenyerestalpas, önjelölt standupos, vízgázfűtés szerelők.
Bejönnek a boltba, hangosan köszönnek, olykor mindenkinek külön-külön. Az összes szerelőnek
megvan a maga panelszövege, amit két, három
naponként váltogat: na mi a helyzet Aranyvirág? Hogyvagyunk Kedveském? De szép
ez a nap, csak ne kéne dolgozni, mi? Nnnna, kéne nekem 22/90-es könyök, de
gumit tegyél bele Édeském, te sem szereted anélkül, meg három tizenkettes
kupak, mert egész nap kupakolni fogok, három, négy méteres 22-es rézcső és egy
réz, 1"-os szűkítő! Míg az eladók kikészítik a cikkeket s humoradekvát választ adnak, addig az ungarischer Máriók odasétálnak a polcokhoz s levesznek még néhány vas
meg réz kis izébizét, összeillesztik őket, nézegetik jobbról, balról, olyanok,
mintha nagyra nőtt, bajszos, pocakos kisgyerekek lennének réz és vas legóval. És közben szuszognak.
Hangosan. Minden szerelő szuszog, de nem úgy csak a vakvilágba ám, mindenkinek
minden pillanatban, csak akkor szuszognak a bolt másik sarkából is hallható
erővel, ha kezükbe veszik a réz és vas biszbaszaikat s megpróbálják azokat
összeilleszteni. Én is próbáltam, sőt, ha a szemem előtt már összefolyik a
táblázat, ahol fel van tüntetve, hogy a réz, 1"-os szűkítő 344 forint, egy kis
pihenő gyanánt megpróbálom egymásba illeszteni a kis biszbaszokat, de a kutya
rúgja meg, sehogy sem szuszogok hangosabban, mint egyébként szoktam. Valahol
máshol lehet a bibi, de bizony Isten megtalálom, csak nehogy annyi időbe
kerüljön, hogy jön egy másik áfaemelés, és a szegény 1"-os, réz szűkítő 344-ről felmegy 350 forintra. Kurva unalmas lenne újraárazni.
Igen, kicsit meghalt a blog, de csak azért, hogy Főnix madárként újra feltámadhasson. Ilyen az élet: állandó körforgás, de fent, a címként tündöklő "Nyár" nem érdemel filozófiai eszmefuttatásokat. Maradunk két lábbal a földön.
Munka van most, nyolc óra, legalább még vagy két hétig, a következő programpontok pedig még nem tisztázottak, mondjuk Balaton, Krakkó, Németország, Reggea camp (de hol?), és az édes semmittevés, stégen cigerettával a kézben, oldalról rám tekint egy behűtött, finoman gyöngyöző edelweiss, "ugye szeretsz?".
Ezen az oldalon is beindul az élet, lehet összehasonlítom majd a mars voltát a kaviárral vagy a queen of the stone age formációt a kunsági birkapörkölttel. Egyéb nyalánkságok.
Petri azt mondta, hogy, na idefigyelj, nekem semmiféle alkotói válságom nincsen, volt olyan, hogy egy délelőtt akár három verset nem írtam meg. Nem akarom én magam Petrihez hasonlítani, alkotó sem vagyok, és persze Gyuri bácsinak mások voltak az indítékai (lsd: diktatúra), mint nekem, de tényleg volt olyan délelőttöm, hogy három bejegyzést nem írtam meg.
Mert lusta vagyok. Mert itt a tavasz. Mert a Gödör menő és így tovább.
És most jöjjön valami egészen más.
Eduárdó Rózsa-Flores. Kicsi vagyok én ahhoz, hogy személyét, ténykedéseit véleményezzem, nem értek a politikához (egyébként ki az, aki igen?), nem tudom, hogy hol van az igazság, mi a jó, mi a rossz, mi a segítség és mi az elnyomás, nem értek az oldalakhoz, az árkokhoz, a barikádokhoz, érvekhez, ellenérvekhez, de az tény, hogy Rózsa-Flores jelenség volt a magyar "közéletben". Már sok helyen, sok oldalról megközelítették az ő személyét, de álljon itt, emlékül, a Reakción található egyik komment:
"Gyerekkorunkban Rózsa-Flores Eduardók akartunk lenni. Nem konkrétan
persze, hiszen akkor még nem ismertük őt, de ez a halált megvető
bátorság, a romantikus kalandorság minden kiskamasz álma. Aztán persze
kispolgárok leszünk, besavanyodunk, elmállunk és nem válunk hőssé, csak
hősködünk.
Rózsa univerzális ember volt, magyar, zsidó, bolíviai, muzulmán,
mindent akart és minden lett is, még felnőttfejjel is bizsereg az
irigység bennünk egy szabad, bátor ember iránt, aki hús-vér egyéniség
volt ebben a kicsit uniformizált kőkorban, párbajozó, saját
történelmet, identitást és dicsőséget kereső világfi, csodabogár,
akinek méltó halála egy ilyen che guevarás bolíviai boncasztalon van,
keresztüllőve, ez a csattanó a film végén. Lássuk be, mégsem lehet
járókeretes aggastyán belőle a Derűs Alkony Nyugdíjasotthonban, nem
illett volna hozzá.Egyszer söröztünk vele egy társaságban és miközben nevetgéltünk látható
linkségén és hajmeresztő kalandjain, azért kicsit felnéztünk rá.
Beteg vagyok. Nátha, köhögés, láz. Ritkán, de előfordul. A tavasz épp meglebbentette szoknyáját előttem, én meg már azt hittem, hogy gombolhatom ingemet és egy kis flört után irány a vágy, az ágy. Nanem, hovagondolsz. Ágy az irány, de nélkülem kiskrapek.
Amikor megfázom, azt gondolom, hogy háború dúl bennem. Vannak a piros orrú, gonosz manók, akik a jóságos és békés törpék és öregurak ellen harcolnak. Igen, túl sokat néztem az Egyszer volt... sorozatot. Ha lenyelek egy c-vitamint, akkor a vérereimben végig fut az információ, egymásnak kiabálják a kis emberek, hogy hé megérkezett az újabb c-vitamin, főnök, hová vigyük? A főnök meg hangosbemondón kikiáltja, hogy ez mehet a vesébe, mert már ez az ötödik a mai nap. A gonosz manók cseleket szőnek, támadjuk a tüdejét, a manduláját, hopp egy kis láz, sikerült elérnünk, hurrá, csatákat talán igen, de a háborút még sosem nyerték meg.
Ha beteg vagyok a gyógymód, avagy a taktika a következő: az említett c-vitamin, persze tabletta és gyümölcs formában is. Súlyosabb esetben fekete retek belsejét kivágni és mézzel megtölteni, hagyni egy-két órát és kikanalazni hamm-hamm. Kurvaszar naná, meg még sosem segített, de jó leírni, hogy én ilyet is tudok. Neo-citran is zseni, illetve a végső csapás, este, lefekvés előtt bevenni valami lázcsillapítót, felöltözni, mintha az utcán aludnánk, befeküdni az ágyba két takaróval és kiizzadni a gonosz manókat. Reggel két okból is jó lesz. Egyrészt, mert ugye az izzadás jó méregtelenítés, másrészt egész délelőtt boldognak, frissnek és szabadnak érezzük magunkat, hogy kiszabdultunk abból az éjszakai, ördögi katlanból.
Megfázni meg azért jó, mert akkor legalább egészségesen él az ember egy darabig.
Már lassan minden kisebb és nagyobb közösség megcsinálta a maga Soproni reklámját. A csúcson kell abbahagyni, nehogy még véletlen unalmassá váljon, itt, és netovább.
Habár szeretem, amikor a képviselők megpróbálnak így vagy úgy közelebb kerülni az emberekhez. Poénkodnak, holott nem tudnak, meghatódnak, holott nem színészek, vagy boldog karácsonyt kívánnak, énekelve, holott...bimm-bamm-bimm-bamm. Erre ugye még emlékszünk?
Tegnap egy sör fölött azon merengtünk (többekkel többek között), hogy országunk fővárosában milyenek az emberi viszonyok nyilvános helyeken. Én, optimistaként, azon az állásponton voltam, hogy legtöbbször személy- és reménytelenek. Példaként hoztam fel a Móricz Zsigmond körtéri Plus boltot, ahol nem tudtam még úgy vásárolni, hogy ne legyen eladó vs. eladó, eladó vs. vevő, vevő vs. vevő, anya vs. gyermek, gyermek vs. gyermek, hajléktalan vs. biztonsági őr konfliktus, legyen szó bármiről, kifogyott pénztárszalagról, lopásról, hangoskodásról, egyszerű miafasznézelről, lassan haladó sorról vagy nem helyesen feltüntetett árról. És ez csak egy hely, rengeteg ilyen történetem van, és bárkinek, aki egynél több napot töltött már Budapesten.
Ellenvélemény az volt, hogy persze vannak ilyen csomópontok, ahol ez dívik, de ez nem általános, beszélgetőtársam tapasztalt olyat is, hogy a boltban szépen lassan elmagyarázták a néninek az eladók & vevők, hogy mi a különbség a rozs, a barna, a magvas, és a fehér kenyér között. Elmondták az összetételt és az árkülönbséget is, meg, hogy netessékolyatvenni, mer' az sokkaltadefinomabb. Az öreg néni meg fülig érő szájjal távozott, boldog volt, hogy figyeltek rá, boldog volt, hogy segítettek. És ebben a boltban, ahol ez történt, elmondása szerint, voltak már ennel különb jelenségek is. (Például uborka a csokik közé dugva, de ez már egy másik történet :)
Délelőtt próbáltam kis elemet venni, nem ceruzát, hanem azt a három á-sat. Egy darab három á-s elemet kérnék. Jó, csak kettőt tudok adni. Aha, a kettő mennyibe kerül? Megfordul, odanyúl a ceruzaelemhez. Nem, bocsi, három á-sat kérnék. Száznyolcvan fok, szemeiben villám, az én lábaszáramon meg sárga patak. Az előbb még ceruzaelemet kértél, nem?! Ööö, azt hittem a kiszerelésre érted..Mire még egyszer megfordult már nem voltam ott. Siettem. És féltem is.
Az mi uccánkban van egy kincsesbánya, úgy hívják, hogy vásárcsarnok. Nem tudom hányadik, meg nem a fő, de az. Barátságos hangulat, eladók kiabálnak át egymásnak, Pistámnak meg Bélámnak szólítják a másikat, van külön húsos, zöldséges, drága kávés, olcsó fűszeres. Savanyus is. Csalamádéért mentem le. Szimpatikus hetvenes a pultnál. Mi szeretnél aranyom? Fél kiló nem csípős csalamádét. Vagyis legyen inkább csípős. Tudod mit bogaram, rakok mindkettőt, mer' a családból van, aki ezt szereti meg van aki, azt. Tudja mit virágszálam -na ezt azért nem mondtam- rakjon. Rakott. Először keveset, aztán meg átlibbent egy picit a mérlegnyelve, de gyorsan levette, nehogy meglássam, hogy néhány dekával több lett. Bemondta ugyanazt az árat, ami fél kilóért fizetnék, 220forint lesz, holott jól láttam, hogy 270 lenne az a 220. Adtam neki 270 huffot. Ne tessék visszaadni szivemcsücske- persze ezt sem mondtam- láttam, én, hogy csalt. Jaj,de hát az csak néhány gramm. Az a néhány gramm, katicabogaram -és ezt sem-, az a remény.
Minden évben megfogadom, hogy nem, sohatöbbet. Jaj, de
drága, ez már nem kackiás bajuszú magyaroknak szól, hanem sátrakat
szétverő franciáknak, mezítláb táncoló olaszoknak, csöndes, ám sok sör
után kiabáló németeknek, ejj hát nincs nékem már keresnivalóm ott.
Voltam többször több napot, néhányszor egy hetet s még dolgoztam is egy
szabadúszó rendezővel (nyakamban artista pass, külön zuhany, wc meg
kutyafasza), aki egy üveggömbbel táncoló orosz lányt képét vetítette
egy fekete-fehér csiga lassú mozgására miközben komolyzene szólt egy
gramofonból. Este tizenegytől hajnali kettőig. Azt hiszem egy
éhezőművésznek, akinek az a produkciója, hogy csak ül és nem eszik,
nagyobb nézőserege lett volna, de ugye a színvonalat mégsem ebben
mérik. Például az izlandi izzadóművész akcióján, akit Szentendrén
láttam a Performance és nehézzenei fesztiválon, meglehetősen sokan
voltak, holott az ő produkciója sem volt más, értem én furább,
meghökkentőbb, mint az én kis rendezőmé. Futott egy ilyen forgó
masinán és izzadt, aztán testére rátekert egy fehér vásznat és
láthattuk, hogy tényleg nem ok nélküli e titulus. Ízlések, pofonok.
Csigák és izzadságcseppek. Na, de elkalandoztam.
Sziget.
Tavaly szerencsére nem voltam itthon, így nem volt meg a csábítás
sem, hogy menjek és, ahogy elnéztem a fellépőket, nem is volt ez baj. Nade
ki lesz az idei sztár? A márciusi Wan2 magazin egyik olvasói levele is
feltette a szerkesztőknek ezt a kérdést. A válasz a következő volt:
"Nem konkrétum, ezért kicsit körülírjük, hogy majdnem végleges egy
drogproblémákkal bírkózó angol énekesnő fellépése, meg a WAN2/Converse
színpadon egy izlandi zenekaré, akik egy rózsáról nevezték el magukat.
Úgy tudjuk, igen, akár Ákos is lehet a nulladik napon."
Ákost bárki megnézheti évente többször, ha hajlandó nyolcezret kiadni.
Térjünk át a többire. Minden bizonnyal Amy Winehouse és a Sigur Ros a
két körülírt fellépő. Ejj, azt hiszem az idén is kilátogatok a
Szigetre, és hagyom a fenébe fogadkozásaimat, mindkettő első számú
kedvenc. Lehet AW-ra nem adnék ki kisbillió forintot, de a Sigur Ros
nem mindennap játszik hazánkban, sőt, úgy általában nem az a kimondott
koncertzenekar, ennek ellenére vagy éppen ezért leírhatatlanok,
zseniálisak. Pont mostanában gondoltam arra, hogy bővebben kifejtem
ténykedésüket, de ez még a jövő zenéje, a Sigur meg az égbolté és a
tengereké.
Sigur Ros: Seaglópur
frissítés: az izzadóművész nem izlandi volt, hanem finn
A németeknek pókhasuk van, mert sok sört isznak és sok virslit esznek. Rendmániás és agresszív mind, könyveiket úgy pakolják el az asztalon, hogy a könyv sarka pontosan fedje az asztal felső lapjának sarkát. Mindig pontosak és szóba hozzák, ha te nem vagy az. Sohasem nevetnek. Nyelvük csúnya, dallam nélküli és nehéz, ami egy normális embernek elsajátíthatatlan.
Németek a felelősek minden első és második világháborús pusztításért. Gyakorlatilag az 1910-es évektől kezdve nem élt normális ember Németországban, néhány, de azok is gonoszak lettek a harmincas évektől. Háborúban a németek közül mindenki csúnya volt, magas és szőke szigorú arcberendezéssel, foglyot nem ejtettek, mindenkit azonnal lelőttek legyen az nő vagy gyerek. A nőket természetesen megerőszakolták előtte. Esetenként megkínozták őket, de a vége felé ezt már unták. És ugye Hitler is német volt. Vagy osztrák, de az mindegy, mert az is német.
A németek, ha külföldre mennek állatokká válnak. Csúnyán beszélnek a nőkkel, nyilvános helyen pisálnak és szarnak, belehánynak a csapba, szórakozóhelyeken azt hiszik, hogy ők a kiskirályok, mert nyugatról jöttek.
A fociban mindig ők nyernek, de játékuk unalmas.
A sörük az finom.
És, ami a legnagyobb baj, hogy nincs humorérzékük.
Egyszóval, kétszóval, friccek: nácik.
Ez az átlag kép, ami él a magyar fejekben a németekről. Merem állítani, ha az utcán száz embert megkérdeznénk, ha nem is ilyen erősen és sarkítva, de lényegét tekintve hasonlókat mondana ebből mondjuk hetven, nyolcvan, attól függetlenül, hogy járt-e már az országban vagy sem.
És természetesen, mint minden sztereotípiában, van ebben igazságtartalom. Mert tényleg lehet azt mondani, hogy csúnya a nyelvük (ízlések, pofonok). Vannak pókhasúak is, biztos. Tényleg vannak olyan németek, akik megvadulnak az olcsó pálinkától, ha ide tévednek, káromkodnak és csapba hánynak, de az általánosítás a buták privilégiuma, hagyjuk meg nekik, nem sok mindenük van.
Továbbfolytatva, ami e bejegyzés lényege lenne:
tényleg felelősek, mert letagadhatatlan második világháborús szerepük, táborokkal és üldöztetéssel együtt, azonban úgy vélem mindent összevetve, hogy Németország messze meghaladta a többi "bűnös"országot. A németek képesek voltak tisztulni és szembe nézni önmagukkal és múltjukkal. Sokszor említettem már én is, és sokan mások, hogy Magyarország kettészakadt, hát, ha volt valaha kettészakadt ország, akkor az övéké az volt. Kettészakadt fővárossal. Nekik sem volt egyszerű, de megtették.
Ez a fajta önvizsgálat legjobban a kilencvenes években készült filmjeikben érhető tetten (,de könyvekben, közbeszédben, műsorokban, politikusok nyilatkozataiban stb. szintúgy...) Felejtsük azt el, hogy a német film szar, mert nem, sőt. Képesek az igazságot kimondva, de nem szájbarágva, árnyaltan fogalmazni meglehetősen kényes témákról. Vegyük A bukást, ami annak idején nagy vihart kavart és részben azért, mert Hitlert jóllehet elmebetegnek mutatta be (nem vitás, az volt), de felvillantott egy másik oldalt is, például ez a barom diktátor képes volt barátságosan beszélgetni titkárnőjével. A Mások élete hasonlóképpen nem volt sem fekete, sem fehér, egyszerűen felvázolta részrehajlás nélkül, hogy miként épül fel egy diktatúra s abban milyen élete van egy besúgónak. Egyik legnagyobb német film, szerintem. Átvitt értelemben, de szintén ezzel foglalkozik a Kísérlet, illetve a Hullám is. Tavaly készített Der Baader Meinhof Komplex a RAF baloldali terrorszervezetet mutatja be, sajnos ezt még nem láttam, de letölt...megveszem.
Magyarországon, nyolcvankilenc után, amikor már elvileg nyíltan lehet beszélni, elemezni a negyven év alatt s az azelőtt történteket, hány olyan film készült, ami a diktatúrát, a besúgórendszert, a rendszerváltást, egyáltalán a rendkívül kényes XX. századi történelmünket érthető módon, nyíltan és tisztán fogalmazva mutatja be? A Szabadság, szerelem? Hú, kéremszépen, most fordulok le a székről. Moszkva tér? Nem vitatom, jó film, de megmarad a felszínen. Sorstalanságot témája miatt kevés kritika érte, pedig. A temetetlen halottat a nézők érdektelensége temette. Talán az Eldorádót vagy a Szamárköhögést lehetne még említeni, de e két film önmagában is kevés lenne, ráadásul nem is az a céljuk, hogy keresztmetszetet adjanak az 56'-ban történtekről.
Itthon kussolás van, vagy veszekedés.
Oroszország vajon készített e filmet, esetleg kért-e hangos bocsánatot a Katynban történt mészárlással vagy az ukrajnai éheztetéssel kapcsolatban, amikor Sztálin bátyó megvonta a búzát a keményfejű ukrán kulákoktól, s egy kis kannibalizmus után, nem tudni hányan, de körülbelül 3-7 millió (!) ember halt éhen? Oroszország lelkiismeretét, akit Szolzsenyicinnek hívtak és nem mellesleg irodalmi Nobel díjjal jutalmazták többek között Ivan Genyiszovics egy napja c. könyvéért, le se szarták, amikor 94'-ben hazatért s megpróbálta felrázni az orosz szellemi életet. Az oroszok képtelenek diktatúra nélkül élni. Egyszerűen szeretik.
Vajon közbeszédben van-e a drezdai bombázás-gyújtogatás, ami senki más, csak a német polgári lakosság, a civilek ellen irányult, akkor, amikor már minden eldőlt s, amiből hasznot senki nem húzott Vonneguton kívül, aki megírta s számításai szerint hullánként 2-3 dollárt kapott? Arról, hogy Hitler az utolsó éveiben milyen formájúakat szart többször van szó a médiában, mint, hogy ártatlan embereket öltek halomszámra Drezdában. És vajon feldolgozta-e már a világ, s leginkább USA az atombombát, ami szintén csak erőfitogtatás volt s milliók életébe kerülő próba?
Németország, a németek képesek voltak szembenézni és önkritikát gyakorolni, holott vannak közöttük pókhasúak meg savanyú szőlők, s olyanok is, akik a pálinkától a csapba hánynak.
És szeretik a virslit is. Mi meg a nagymellú szőkéket, kezükben két, egy literes korsóval. Oh, die Liebe, die Liebe..
Nem szeretem a vasárnapokat, nem szeretem a mávbüdös,
másnapos, kiégett és szürke vasárnapokat. Olyan ez a nap, mintha nem is lenne.
Olyan, mintha a hét többi napja, magasságukat tekintve hegyek, de legalábbis dombok lennének, vasárnap az alföld, ami persze néha jól jön, mert a szem ellát
a világvégére, nem kell hegyet mászni sem ahhoz, hogy tíz deka fokhagymás
felvágottat vehessünk meg biciklizni is könnyebb ugye, de mindezen előnyök
ellenére mégis depressziósabbak az emberek a nagy kietlen pusztákon. Önmagába
zárt unalom.
Vasárnap templomba jár a hívő, utazik a diák, elköszön a
szülő, de átlagban mindenki mos, takarít és este megnézi a Naplót vagy a Hetet,
ha van még ilyen. Bezárva a bazárok, az utcákon, tereken senki, aki kilépne ebből
az nem teheti, esetleg erdőkerülés vagy csöndes társasjáték, azigen. Egyébként
készülés a hétre, készülés a hétfőre, ami még mindig jobb, mint a vasárnap,
mert a hét első napja legalább úgy, ahogy van szar, míg az utóbbi: semmilyen.
Vasárnap szeretnék igazából kiabálni, a csöndes utcán csak
úgy kiabálni, harcolni szegényke skatulyája ellen, harcolni az ellen, hogy ezt
az árva huszonnégy órát ne nézzék le, ne szorítsák önmaga által nem vállalt
keretek közé és kinevezném a pihenés, semmittevés napjának mondjuk a szerdát,
az úgyis lapul, mint nyuszi a fűben, jól el van ő ott középen, nem vállal szerepet
a hét közösségi életéből, míg ugye a vasárnap, csak van, úgy van, hogy nincs.
Hálátlan egy szerep.
Szerda, van púpod? Nincs. Nesze, akkor itt van egy. Rajtad
pihenje ki magát mindenki, te legyél szürke és semmilyen, utánad úgyis jön a
csütörtök, akkor már az emberek, mint a tejbetök, a következő két napot meg már
féllábalis!
Tarr Béla interjú a Szólás szabadságában, 2003-ból, amikor még a zseniális médiaguru Friderikusz Sándor vezette a műsort. Nehezen esett le neki, hogy Tarr, aki sosem dolgozott külső nyomásra, akit hidegen hagynak a trendek, különböző konvenciók, szarik a Guardian s egyéb más újságok által felállított listá(k)ra. "Hátradőlhetnél és mondhatnád, hogy hát figyeljetek, én vagyok a harmadik.""Dehát megelőzted Tarantinót, Almodovart!" Hja Fridi, szerencsére nem mindenki olyan (fasz), mint te. Továbbiakban is belefut a sztárriporter zsákutcákba ("Te nem szép emberekkel forgatsz.") és a többi, de nem baj Sanyikám, annak örülünk, hogy látjuk Tarrt, ritkán kérdezik (bár, ha így, akkor nem is nagy baj), ritkán nyilatkozik.
...és Tarr Béla Prologue c. műve, mely a Visions of Europe fesztiválra készült, ahová minden EU-s országból beküldtek egy-egy rövidfilmet. Nem vagyok elfogult(de igen), szerintem Tarr alkotása volt a legeredetibb és legmélyebb alkotás közöttük.
Tele van a kertünk gödrökkel, tárgyakat és arcéleket,
lepedőn kinyújtott karokat, öleléseket, kimondott és ki nem mondott szavakat
hantolunk, eseményeket, melyek sosem történtek meg és már sosem fognak.
Kívülálló azt hihetné kincset keresünk, melyet régen ástunk el ínségesebb
időkre, s mára elfelejtettük, hogy kertünk mely szegletébe, de nem, temetünk,
csak előre gyártott sírjaink a jövőnek domborulnak, temetünk, nem mélyre, csak
épp annyira, hogy ne lássuk őket, s, amit nem látunk, az nincs, amit képzelünk,
az lélegzik.
...amikor a péniszorrú gumiember orrát húzogatták, áll,
lekonyul, áll, lekonyul, ereimbe és hímvesszőmbe jéghideg vér tódult, csontig
ható tréfa volt ez, nevettek, idegen és agresszív nyelven űztek gúnyt a pórul
járt fiúból, akit a lehető legkellemetlenebb pillanatban hagyott el ereje, akinek a
lehető legkellemetlenebb pillanatban áramlott rossz irányba vére, tehetetlenül
szemlélte, ahogy farka hanyatlik, hiába próbálkozik, hiába próbálkoznak ketten,
ő és az én nimfám, leendő szerelmem, ez az este nem lesz csodás, es ist lustig,
es ist lustig, mondták a fenevadak, lustig lófaszt, szenvedtem, kényelmetlenül
ültem a széken és a hímveszőm egyre hidegebb, sőt fagyosabb lett, belegondoltam,
hogy mi lesz, ha ma este odakerülök és elsőre én sem tudok teljesíteni, rajtam fognak majd nevetgélni ezek a démonok, miközben a péniszorrú
gumiember orrát húzogatják és mondják, hogy lustig, lustig, kegyetlen játékot
fognak űzni velem is, rajtam, ó, aznap este, vérereimben egyirányú tábla, bulizni jöttem, de temetés lett belőle, a fiú és az én péniszem temetési tora,
láttam az arcokat, hallottam a gúnyos kacajt, mellettem ült nimfám, leendő
szerelmem, aki szintén szégyellte e romlottságot, tudta, hogy tudom, tudták,
hogy tudom, de jól érezték így magukat, csak mi hárman, a nimfám, én és a
péniszorrú gumiember nem nevetettünk, és én, hiába ült ott mellettem leendő
szerelmem, nem tudtam elmondani, hogy már két hete arról álmodom, hogy egy
fodros szoknyás olasz színésznő biciklizik, de nem azért, hogy eljusson
valahova, csak egyszerűen a szabadság ízéért, mert a bicikli a filmekben a
szabadságot jelképezi olvastam és ugyanott, ugyanabban a Filmvilágban, csak pár
oldallal arrébb egy olasz színésznőről, aki negyven éves korában képes volt egy egész filmet végigszeretkezni,
és később rájöttem, hogy ez az álom csak a nimfámról szól, csak róla, leendő
szerelmemről, rólad kedves, később megkérdezte, még aznap este, amikor továbbálltunk egy másik buliba, hogy szerintem
ő milyen, s én azt mondtam a nimfámnak, leendő szerelmemnek, neked kedves, hogy
ero...also olasz, nem tudtam az igazat mondani, sem a valót, de bevallottam neki,
hogy ezen a helyen ő egy virágszál, a fiúk meg a méhek és dongják, de láttam
a szemét, mely szavak nélkül is hangos volt, hogy őt ez nem érdekli, senki más,
csak én, s ezt többet jelentett minden ölelésnél, és csóknál, nem vágytam
többre és boldog voltam, talán annyira boldog, mint még sohasem azelőtt, a
város másik végén laktam, és hazaszálltam, nyugodtan hagytam őt ott, reménykedő
méhek között, holott még csak 'leendő' volt, több óra lett volna az út,
de percek alatt otthon voltam, útközben megtaláltam a nagy-, illetve kismutatót
és visszatértem a térbe az eltűnt idő nyomában, de kitörölhetetlen emlék maradt
a nevetés, a gúnyos kacaj, a romlott, pirospozsgás arc, a két ujjbegy, amint
megfogja péniszorrú gumiember orrát és játszik vele, áll, lekonyul, áll,
lekonyul, kitörölhetetlen emlék maradt, amint ereimbe és hímvesszőmbe jéghideg
vér tódul...
Temessük a péniszorrú gumiembert is. S, ha az összes rész a
helyén és földalávaló a föld alatt van: az énépítőkockát stabilan állnak,
ültessünk fákat, almafákat.
Tudjátok, vannak azok a nők, akik képtelenek szerelem nélkül
élni, csak akkor hagyják ott kedvesüket, ha már van egy következő 'kiszemelt'.
(Igen, és vannak ilyen férfiak is, de a fenti név ne zavarjon meg senkit, alábbiakban
egy hölgyről lesz szó.) Ők a démonok. A férfiak kezdetben nem is sejtik, de bármit
is tesznek, igazi bensőjüket nem tudják megkapni, esetleg megkapják, de ezzel nincsenek
egyedül, beálltak egy hosszú sorba, mint a hajléktalanok ételosztásnál, kifosztva
és becsapva érzik magukat, hiszen eddig minden lángolt körülöttük vagy
legalábbis azt hitték, menekülnek kedvesük, maguk és a világ elől, utálva
gondolnak egykori szerelmükre, holott még mindig a legmélyebb érzelmeket
táplálják iránta. A démonok pedig tovaszállnak, hogy a következő férfinak adják
azt, amit az előző markából vettek ki, a világ legcsillogóbb ékszerét hogy ez a
következő is azt hihesse, amit kapott csak az övé. Nem bántani akarnak ők,
egyszerűen ilyenek, szeretnek és adnak, de mindennek ott a másik oldala, és ez
esetben a zuhanás hatalmas. Nem mindegy, hogy egy csavargó vagy egy üzletember
veszíti el mindenét, holott az eredmény nem különbözik.
Többször elkezdtem
már Alfred de Musset A század gyermekének vallomása című könyvét, de kicsi
voltam még hozzá. Sem élvezni, sem megérteni nem tudtam. Musset olyan
mondatokkal és gondolatmenettel operál, hűen egy hiperérzékeny romantikushoz,
mintha a bal kezemmel szeretném a jobb fülemet megvakarni lábaim között
átnyúlva. Meglehetősen nehéz egy laikusnak így a XXI. századból, de mindenképp
szerethető.
1833 júniusában a „francia
költői nyelv egyik legegyénibb továbbteremtője" (aka de Musset) megismerkedett a „legfőbb Kékharisnyával, betűsmokkal, a módszertelen regényírás módszeres apostolával,
szerelmes érzékű és hideg fejű, viharos szerelmek rendezett lelkű hősnőjével"
(azaz a de Mussetnél hat évvel idősebb George Sanddal). A század gyermekének
vallomása egyrészt korlenyomat, hű ábrázolása a XIX. századi francia értelmiség
gondolkodásmódjának és életstílusának, másrészt egy szerelmi háromszög könyörtelen
leírása egy bűntudattal teli, lelkiismeretes ifjú szemszögéből. Musset és
George Sand kapcsolata, Sand számára, meglehetősen hosszú volt, azám, kétéves,
csak az Úr 1835. esztendejében szakítottak egy olaszországi kirándulás után,
ahol a Kékharisnya megismerkedett egy Pagello nevezetű olasz orvossal Velencében.
A történet tulajdonképpen ennyi. A szakítás után még szidták egymást kis ideig,
Sand írt egy regényt a befejezett szerelemről, míg Musset kománk a
hűtlenségről. A kis dandy kevésbé híres nőknél találta meg a felejtés
elixírjét, míg George kedvesünk Chopin karjaiban pihent, kicsit, hogy újra
továbbállhasson.
És továbbállt. Onnan is.
E kalandos sorsú
literasztriptríztáncos, a világirodalom Kelemen Annája hihetetlen életművet hagyott
maga után, majd' negyven könyvet jegyez és nyolc színdarabot, őt tartják
az első feministának, illetve a XIX. században nem átlagos szociális
érzékenysége miatt, a korai szocialisták is példaképüknek tekintették. Nem úgy
általában egyes férfiakba volt szerelmes, hanem magába a férfinembe. Öltözködéséről,
viselkedéséről és szerelmi életéről rengeteg pletyka keringett, melyek
nagyrészt igazak voltak.
Ne kerteljünk, szeretői, akik neve mára is fennmaradt:
Balzac, Berlioz, Delacroix, Stendhal, Merimée, Dumas (apja és fia), III. Napóleon, Chopin, de Musset, és, hogy egy
magyar származású is legyen a sorban: Liszt Ferenc. Szép, ugyi?
Ha lett volna Blikk a franciáknál az 1800-as években, nagyot
kaszálhatott volna a kisasszonnyal. De nem volt. Meg celebek sem, olyanok
viszont igen, mint George Sand és de Musset vagy Chopin.
A blognak most több olvasója van, mint a blog.hu -nál, viszont ott szerepelt egy bejegyzés a szexről, amiben olyan szavakat írtam le, hogy "punci", "farok", "orgazmus", nos, ezek igen közkedveltek voltak a google keresőknél, jobban, mint mondjuk "Krasznahorkai László könyvei" összetétel.
Az idén legtöbb találatot a "vörös villa" szószösszenet vitte, de nagyon jó helyen áll a "vipera, sokkoló", illetve a "szőrös párna" is (csak így zárójelben, hogy korántsem annyira, mintha az írtam volna: rózsaszín prémes bilincs).
Reggel, tükörtojás készítése közben eszembe jutott, hogy egyrészt feldobom az olvasottságot, másrészt kielégítem kíváncsiságom, s megtudom, hogy tényleg oly perverzek vagyunk-e. (Igen.)
Rákeresnek-e majd arra, hogy anális szex egy ablakkerettel? Orális öröm egy sündisznóval? Kéjes utazás Baló Györggyel? Sextoys, sexboys? Zsiráfbaszás? Kulcslyukbaszás? Friderikusz vallomása a szexről? Michelle Wild és Rátgéber László hancúrozása a méhésztelepen?
Nem tudom, hogy mi volt előbb: tyúk vagy a tojás, vagy, ahogy a kocsmában feltette egymásnak két pallérozott elme az ennél még velősebb kérdést, tyúk vagy a tyúkszar ( a válasz:a tyúkszart lehet x-el írni, mint a taxit, ezért akkor inkább a tyúk). S azt sem tudom, hogy a Magyar Kétfarkú Kutyapárt harcolt e Szabolcs elcsatolásáért hamarabb, vagy ezt előzték meg a Free Szabolcs Terror Zone követelései.
Azt hiszem mindegy is.
A lényeg, hogy nincs normális ember ezen a földkerekségen. Szabolcsban meg pláne.
Ne tervezz semmit jövő szombatra! Ez a nap a szerelem napja, ez a ti napotok. Vidd el a barátnődet/barátodat moziba, előtte feltétlenül vegyél neki piros szívecskés lufit és vörös rózsát, ha túl sok a pénzed szőrös párna jár i love you felirattal. Szeretlek az gagyi, felejtsd el! Ne Fűrész öt legyen a film, hanem valami olyan, aminek a címében benne van az 'álom' vagy a 'szerelem' szó. Amerikai legyen természetesen. Ezután következhet az étterem vagy, ha túl kreatívnak találod magad, akkor otthon is főzhetsz. Lehetőleg valami olaszosat, mert az menő. Pesto mondjuk parmezánnal, esetleg paradicsomszósz, raguféle darált hússal, olívabogyó, hal ne, mert az mégiscsak büdös és különben sincs karácsony. Saláta sok zölddel, vörösbor, pezsgő (megfelelő poharakkal csakis). Ezután uzsgyi az ágyba, fiúknak kötelező a lányokat ölben vinni. Hosszú beszélgetés, ígéretek, hogytégesoha és hogytégedörökké. Szeretkezés.
Nehogy a gödörbe gyertek, ahol a Balkanbeats Budapest partisorozaton belül a !DelaDap lép fel, mert megint nem férünk be, mint az ingyenes nagykoncertekre általában.
Munkám se nem felelősségteljes, se nem izgalmas. Amolyan
igazi nyári. Diákmeló egy szerelvényboltban. Előttem a fehér papírlap, rajta a
táblázat. Ránézek, azt mondja, hogy szűkítő, réz, 1"nincs ilyen, 344 forint s ha lenne sem ennyibe kerülne, én megkeresem
a polcon azt, hogy szűkítő, réz, 1" és ráírom, hogy 344 forint. Nem nehéz, sőt, viszont annál unalmasabb ez nyolc, kilenc órán keresztül. Kreativitásomat csak az eszközök szintjén élhetem ki: használhatok e
célból kék, sőt mi több fekete filctollat, lehetek vagány és laza XXI. századi
boltos fiú árazó-géppel a kezemben vagy egyszerű, puritán, nyakas kálvinista,
már ha csak sima, hagyományos toll - fehércímke kombinációval tudatom a
vevőkörrel, hogy az 1"-os, réz szűkítő, az bizony 344 forint.
Beteg vagyok. Nátha, köhögés, láz. Ritkán, de előfordul. A tavasz épp meglebbentette szoknyáját előttem, én meg már azt hittem, hogy gombolhatom ingemet és egy kis flört után irány a vágy, az ágy. Nanem, hovagondolsz. Ágy az irány, de nélkülem kiskrapek.
A blognak most több olvasója van, mint a blog.hu -nál, viszont ott szerepelt egy bejegyzés a szexről, amiben olyan szavakat írtam le, hogy "punci", "farok", "orgazmus", nos, ezek igen közkedveltek voltak a google keresőknél, jobban, mint mondjuk "Krasznahorkai László könyvei" összetétel.
